„A Monamo formáció
zenéjének életvidámsága, impulzív ereje az élő bizonyíték arra, hogy nincsenek
sorrendek, nincsenek korlátok, csak felszabadult öröm létezik, ha tehetséges
zenészek együtt dolgoznak.
Vannak olyan zenészek, akiknek ars poeticájában előkelő
helyen szerepel a műfaji határok átlépésére való törekvés. Közös tulajdonságaik
között találhatjuk általában a variáció iránti vonzódást, az improvizáció
szeretetét, és a zenélés mellett a zeneszerzés iránti elhivatottságot is. A
kreativitás a titkos közös jelszava ezeknek a zeneművészeknek, akik közül
számos (bár nem az összes) a jazz és a különböző crossover kísérletek
meghatározhatatlan határmezsgyéjén egyensúlyoz. Szirtes Edina Mókus, Nagy János
és Mogyoró Kornél zenei találkozása épp oly természetes állomása a magyar zenei
élet fejlődési vonalának, mint bármi más, amelynek során határaikat feszegető
és új utakat kereső muzsikusok kezdenek együtt dolgozni.
Hármuk zeneiségében szinte mindaz benne van, ami a mai
európai zenéből érdeklődésére tarthat számot. A billentyűk olykor New Age-es
nosztalgiájára, máskor modern jazzt idéző, hátborzongató harmóniameneteire
Mókus éteri énekhangjának romantikája, hegedűjének etnós lamentálása és
lendülete válaszol. Mindezt Mogyoró ütőhangszereinek igen egyedi összeállításában
megszólaló, fantasztikusan biztos alapokra épül, máskor pedig, a balladisztikus
epizódokban fantasztikus arányérzékről tanúskodó hangulatfestő színek teszik a
Monamo muzsikát teljessé. Mókus így vall ezekről a munkákról: "Elsősorban
saját dalainkat játsszuk, melyekre minden jellemző, amit szeretünk és
tanultunk. Néha folkos dallamok hangzanak el, olykor mintha klasszikus zene
szólalna meg, vagy egyszerre mindkettő. De kortárs magyar költők verseire
született művek is felcsendülnek, és helyet kapnak a koncerteken kedvenc
sztenderdjeink is sajátos feldolgozásban. Nem hivalkodó, nem hajmeresztő, nem
idegtépő muzsikát játszunk, hanem örülünk és a zene öröme miatt tesszük a
dolgunkat: muzsikálunk!"